Nem múló fájdalom - novella

október 18, 2019

Azt mondják, a szerelem akkor igaz, ha fáj. De van, hogy ez a fájdalom nem akar múlni, nem enyhül, nem tűnik el. Te pedig szenvedsz, mert tovább akarsz lépni, de nem megy. Látod őt, boldog, elfelejtett mindent, elzárta a legsötétebb fiókba még az emlékedet is, és tudod, hogy tönkretehetnéd ezt a boldogságot, hogy visszakapja azt a fájdalmat, amit neked ő okozott, de nem teszed.

Fiatalokként ismertük meg egymást. Szerelem volt első látásra. Remek beszélgetőpartner volt, és még annál is jobban működött a kémia közöttünk, mint azt valaha gondoltam volna. Nehezen nyíltam meg akkoriban a srácoknak, huszonévesen alig volt tapasztalatom, ami volt, az is bár ne lett volna... Jött ő, betoppant, és úgy éreztem, felé nyitnom kell. Idősebb volt nálam, majdnem 10 évvel, de egyikünket sem zavarta. Igazából nem nagyon tudtam róla semmit, az is megfordult a fejemben, hogy már családja van, és csak játszadozik velem, kihasznál, mert nem adja meg a felesége neki otthon azt, amire vágyik - míg én minden kívánságát lestem, de tényleg, bármit megtettem volna, ha ő kéri. Néha nagyon összevesztünk, az akkori albérletemben mindig összetört valami, a lakótársam mindig neheztelte is, hogy ott találkozunk mindig, és nem megyek át hozzá soha. Olyankor pár hónapig nem hallottam róla, aztán írt egy sms-t, hogy találkozzunk, látni akar. Mindig publikus helyen találkoztunk ilyenkor, kávézóban, parkban, étteremben. Nem akartam soha, hogy csak nekem essen, lefeküdjünk, és megint eltűnjön. Meg akartam beszélni vele mindig, hogy mi történt azalatt, amíg nem volt jelen az életemben. De ekkor is általában csak én beszéltem magamról. Azt mondta ezek után, hogy szeret, és hiányoztam neki. Megfogta a kezem, megsimogatta az arcom, rám mosolygott. Akkor is ugyanígy történt, amikor már vagy 5 éve játszottuk ezt a macska-egér játékot. Amíg el volt tűnve, próbálkoztam korombeliekkel, ismerkedtem itt-ott, de soha nem volt megfelelő partnerem. Valami nem klappolt a külsővel, néha a kémia nem működött, máskor meg el se jöttek. Vagy én nem mentem el. Kifizette a kávét, beültünk a kocsijába, és átvezetett a városon. Egyenesen az albérletemhez, ahova pár hete költöztem. Megkérdeztem, honnan tudja, hol is a lakás, de nem válaszolt, csak mosolygott.
"Felmegyünk?" - a szélvédőn át bámulva kérdezte, nem nézett rám. Valamiért éreztem, hogy nem stimmel minden, de nem tettem szóvá. Vele akartam lenni. Szerelmes voltam belé. Bólintottam, és szó nélkül szálltam ki. Meg sem várva, hogy leállítsa a motort és kiszálljon, a kapuhoz sétáltam, beütöttem a kódot, és kővé dermedt szívvel nyitottam ki a bejáratot. Amikor elsétált mellettem, és elindult felfelé, hagytam, hogy az becsapódjon, és követtem. Olyan magabiztosan lépdelt, mintha itt lakna. Én meg a cipőm orrát néztem, úgy sétáltam fel a hatodikra. Megállt az ajtó előtt, akkor nézett rám a kávézó óta először.
"Azt hittem, ennél jobban fogsz nekem örülni." - mosolygott. Volt valami megnyugtató a hangjában, de én csak bámultam rá, továbbra is félelemmel és szomorúsággal a szememben. Tudtam, hogy ő is érzi ezt az egészet. Azt, hogy valami furcsa, és tudom, mi vár...

Bementünk a szobámba, a lakótársam nem volt otthon. Levette a zakóját és kilazította a nyakkendőjét. Kinéztem az ablakon és életem legnagyobb sóhaja hagyta el a lelkem. Közelebb lépett hozzám, átölelte a derekamat... Ott állt, hozzám ért, de mégis olyan távolinak éreztem.
"Azt akarom, hogy boldog legyél. Most nem vagy az. Pedig itt vagyok..." - felemelte a fejem, hogy lássa az arcom, hogy őt nézzem. Megcsókolt, úgy, mint még soha azelőtt. Akkor sírtam előtte először. Tudtam, hogy a mai az utolsó őszinte napunk együtt. Benne volt a csókjában minden, hogy sajnálja, hogy szeret, de nem maradhat itt velem már sokáig. Levetkőztettük egymást, szépen lassan. Közben apró simogatások és csókok lassították az idő múlását. Soha nem volt még ennyire gyengéd és valóságos. Ennyire szerelmes...

Miután végeztünk, pár percig még a plafont bámulva feküdt, ölelt magához. Aztán felkelt, odasétált a fotelhez, és felöltözött, majd leült. Engem nézett, én felültem az ágyon, és vártam, hogy azt mondja, nem megy sehova. Pedig tudtam, hogy már nem az enyém. Már egy kicsit sem az enyém... Még akkor sem, ha én teljes mértékben az övé vagyok.

"Látlak még?" - kérdeztem keserédes ízzel a számban. Rettegtem a választól, de hallani akartam. Lekapta rólam a tekintetét, és az ablakra szegezte azt. Nem akart válaszolni. Odasétáltam hozzá, miközben semmi nem volt rajtam, és tudtam, hogy lassan mennie kell. Lehajoltam az arcához és megcsókoltam, majd ismét megkérdeztem - "Látlak még?" -, aztán egy könnycsepp gördült végig az arcomon.
"Biztosan." - suttogta, miközben letörölte a sós cseppet az arcomról. Hátrálva távolodtam el tőle, leültem az ágy szélére. Megvártam, hogy kilépjen a lakás ajtaján, aztán, amikor hallottam becsukódni, kitört belőlem a sírás. Bömböltem...

2 éven keresztül néha-néha felbukkant. Általában írt egy sms-t vagy felhívott, hogy otthon vagyok e, feljöhetne e hozzám. Mindig igen volt a választ. Tudta nagyon jól, milyen időben talál a lakásban. Mindig lassú szeretkezés kerekedett ezekből a találkákból, amik életem legcsodásabbjaivá nőtték ki magukat. Mindig megkérdezte, mi újság velem, én pedig mindig órákat meséltem neki az egyetemről, barátokról, munkáról, fiúkról - meg arról, hogy soha nem lesz senkim rajta kívül. Ő nem beszélt magáról. Soha. Aztán egyszer csak hirtelen abba maradtak ezek a találkák. Aggódtam, hogy valami történt vele, hogy beteg lett, vagy már rég az volt, ezért nem beszélt magáról soha... Míg egyik nap nem kaptam egy levelet. Egy meghívó volt - az esküvőjére.

Teljesen összetörtem, az akkori legjobb barátnőmmel laktam együtt, és próbált megnyugtatni. Azzal, hogy mekkora seggfej, és egy idióta, hogy engem elengedett. Én meg próbáltam megnyugodni, és bólogatni, hogy milyen igaza van, miközben belül tudtam, én voltam a második nő. Mindig... Végig.

Két hónap múlva felhívott, akkor még volt 4 hónap az esküvőig. A panel előtt áll a kocsijával. Nem akartam, hogy feljöjjön, ezt meg is mondtam neki. Lementem hozzá. Beültem az anyósülésre, ő automatikusan a combomra rakta a kezét. "Hiányoztál" - mondta, én meg csak néztem a szélvédőre száradt esőcseppeket. Ő engem nézett, fordított felállásban játszottunk. Elvitt egy motelbe, lefeküdtünk, de nem fejeztünk be, kettészakította a légyottot a csengőhangja. Láttam a telefon kijelzőjén, a leendő felesége hívta. Nem vette fel, egy kis gondolkodás után kinyomta. "Majd visszahívom" - vágta oda, majd próbálta folytatni, de nem akartam. Undorodtam az egésztől, és nem vágytam semmi másra, csak arra, hogy hazamenjek. Visszavitt a panel elé, köszönés nélkül szálltam ki és sétáltam be. Úgy 3 hétre rá megint felhívott, megint lementem hozzá. Nem vitt motelbe. Elmentünk valami tóhoz, azt mondta, sokat járt ide gondolkodni, főleg rólam. Szeretkeztünk, és megint olyan volt, mint az a bizonyos utolsó. Hosszú és elhúzott. Szenvedélyes, de nyugtató. Igazán szerelmes.

"Azért az esküvőre eljössz, ugye?" - kérdezte, megtörve a csendet a hazafele vezető úton. Csak megrántottam a vállam, nem tudtam, mit válaszolhatnék erre. Hazamentem.
Nem mentem el az esküvőre, de pár nappal később kaptam egy sms-t egy ismeretlen számról. Felhívtam, mert csak annyi állt benne: "Eltűntek a névjegyeim, fel tudnál hívni?" - a felesége volt. A "ki vagyok én Neki?" kérdésre azt válaszoltam, hogy rég nem beszéltünk, nem láttam évek óta, egy régi szerelem volt ez, már a múlté... Letette. Én meg kezdtem érezni azt a nem múló fájdalmat...

Néha még mindig kijárok a tóhoz. Vele. Néha szeretkezünk, de sokszor már csak inkább ülünk összebújva és beszélgetünk. Sokat mesél az életéről, hogy mennyire elszúrta, de már gyereke van, és nem akarja elhagyni. Tudom, hogy őszinte. Én meg azt tettetem, hogy boldog vagyok így is, miközben belül lassan szakadok darabokra, és rettenetesen fáj. De őszintén örülök, hogy legalább ennyi jutott nekem is. Egy aprócska darab belőle még mindig hozzám tartozik...

You Might Also Like

0 megjegyzés

Popular Posts

Like us on Facebook

Flickr Images

Subscribe